Kérlek, ülj le mellém! Nem kell, hogy szólj! Nem kell, hogy figyelj! Csak egyszerűen hallani akarom a szívdobbanásod.

A szakadék szélén kiáltok, de segély kiáltásom senki nem hallja. 

Miért nem hallatszik?

Kérdezem magamtól és közben a szívemből kiálló pengére nézek. Jártam a nekem kikövezett utat, de a sűrű köd útközben leszállt és fogságba ejtette a magas, hóval borított hegyeket. Egy szempillantás alatt arcomnak csapódott a zord hideg szél. Amennyire csak tudtam összehúztam magam és visszahúzódtam, de a fagy, jéghideg mosollyal az arcán befúrja magát és a bőrömön át utat talál a csontomhoz, hogy ott eméssze a millió darabra széthullott lelkem minden apró kristálytiszta darabját.

Most titkon Alice akarok lenni, aki éjszaka egy gyufáskatulyában is elfér. Napközben pedig rohannék a bánat elől, mely csak úgy kézen fog és magával ragad, mintha mindig is rám várt volna, mintha már sunyin lesben állt volna értem, hogy lelkemet keserű mázzal kenje be.

Kérlek, ma mesélj inkább te! Ígérem kislányos ártatlansággal foglak hallgatni miközben elmém lassan elcsendesül.