Várakozva...

A buszmegállóban állok és várakozok. Azon kapom magam, hogy dúdolok. Talán egy ismerős dallam? Nem, a szívem komponálta, ezt az édes dallamot, melyben a kövér hangjegyek csak arra várnak, hogy a kék eget meghódítsák. Felettem sötét esőfelhők gyülekeznek, de én mégis dúdolok, mert tudom, hogy a felhők felett mindig ragyog a nap. A betonrengeteg szürke, kopott, ősrégi falai között siető embereket figyelem. Kívülállóként nézem őket, mintha egy másik univerzum lakója lennék és soha nem tartoztam volna közéjük. Mogorván, lehajtott fejjel, összehúzott kabátban sietnek valahová. Nem néznek rám, mert már nem látnak, elméjüket a rohanás, a megfelelés iránytűje mozgatja. Karnyújtásnyira vannak tőlem, mégis mind oly messze van. Vannak fáradt, munkából hazasiető emberek, akik a napi rutinban élve, elfeledtek saját kérdéseket feltenni. Akik szemében a gyermeki huncutság fényét, már csak a saját gyermeke szemében találod meg.  Fázok. Összehúzom magamon a kabátot, mely éppen, hogy a derekamig leér.  Érzem, ahogy a decemberi hideg szél összeborzolja a hajamat. Olyan érzés, mintha a félelmeim és a korlátaim egyszerre hagynák el a belőled táplálkozó testem.  A legenda szerint a legerősebb boszorkányok képesek befolyásolni a természet elemeit. Irányítani és uralmuk alá tudják hajtani azokat. Én ezt a képességet nem hordozom magamban, de én nem akarok senkit és semmit irányítani. Tudom, minden úgy fog történni, ahogy annak kell. Megérkezett a busz. Szeretek busszal utazni, mert megnyugtat és lecsendesít egy, egy rohanó nap után. Legalkalmasabb hely az elmélkedésre és az emlékezésre. Emlékezni, kedves hangodra és az értem született szavakra, melyeket belém égettél és itt hagytál örökre!