Önnel...

Köszönöm kedves levelét, mely ismét oly lágyan simogatta lelkem, mint az első napsugarak a törékeny virágszirmokat, melyek a nap, sárga fényébe megfürdőzve pompáznak a legszebben.

Csend van. Vágyom az ön puha, meleg ölére, ahol mindent elfeledve a távoli messzeségbe repülhetek.

Elképzelem, hogy két erős karjával óvón átölel, hogy együtt fürdőzünk tovább a lemenőnap káprázatos vörös színében, melyet ma este elénk rakott a Jóisten. Rég láttunk ilyen gyönyörűt, ilyen káprázatos szépséget a horizonton.

Szorosan ölel, szinte már fáj a szorítása, mégis vágyom rá. Vágyom Önnel a véget nem érő veszélyes utazásra, a mindent elsöprő végtelen felé.  Oda, ahol a kövek érdes széle a talpunkat hasítja, ahol imát mondunk a tegnapért, ahol hálát adunk a máért és együtt éljük meg a végső pillanatot.

Kérem, öleljen úgy, mintha nem lenne holnap, mintha a küszöbön maradt volna az összes, fűszer nélküli álmunk.

Két szenvedélytől lázas szemét lassan behunyja és közben egy mélyet szippant a virágillattól terhes levegőből.  Sóhaja leple lágyan betakarja az Önért pihegő lelkem. A boldogság szélsebesen áramlik a vérereinkben szét, mely végállomásként a szívünkben gyűlik össze.

Érzem, szíve szívemmel egy dallamot ver, ahogy hátam az erős, széles mellkasának feszül. Rég vártunk már erre a varázslatos pillanatra, melyet minden sejtünk mélyen elraktároz magába, hogy a hétköznapok szürke árnyalata megteljen színnel és boldogsággal. Kezemet, kezére csúsztatva simogatom kézfejét. Élvezi puha, lágy érintésem, ettől a pillanat a szívemben még fényesebb és melegebb. Örökké tudnék Önnel itt ülni és érezni a csodát. A csodát, mely értünk született s belénk tetoválta az örök jelet…