Angyali történet...

Az erdő magas fái között járok, ott ahol csak a fák suttogását és a kövekből feltörő sóhajokat lehet hallani. Ott, ahol a fák hatalmas lombjai vágyakozva nyújtóznak az ég felé, hogy a hallgatag magasban az édes, áhított napfényt elérjék.

Egy öreg fa sokat mesélt, vastag, göröngyös törzséhez támasztom súlyos lelkem, szemem behunyom és hallgatom könnyed lélegzését. Angyal türelmével várok. Várom, hogy magával vigyen és elrepítsen egy ismeretlen tájra. Már nem félek repülni, mert Te megtanítottál. Mutatod az utat, mely még járatlan és hepehupás. Az út során poros szívemről a bánatot lesöpörted és színaranyba öltöztetted.

Gyönyörű fényed elvakít és végérvényesen felemészt. Önkéntelenül követem ezt a különleges és megismételhetetlen fényt, melyre már oly régóta vártam. A vágy szíven ragad és hatalmába kerít, melyből már nem ereszt. Nincs más vágyam csak, hogy lássalak, hogy perzselő tekintetedben elvesszek, hogy előtted állva megsemmisüljek, hogy a holnap többé már ne legyen fontos. Tenyeremben tartalak, óvlak, becézgetlek, talán még nevet is adok neked. Angyali tekintettel nézlek, de ördögi szorítással présellek magamhoz. De kezem túl gyenge hozzá és ujjaim között szökik ki ez a tündöklő fénysugár.

Futok utána, de mire utolérem már egy hatalmas, szürke kőszikla repedéséből patakzik ezüstszínű, fájdalomból szült könnye és akár egy kis forrás, a fal lábánál gyűlik össze. Apróbb és nagyobb kövek halnak meg keserű fájdalma alatt. Kétségbeesetten keresem, de nem találom. Leguggolok a csillogó víz mellé és a tükörtiszta felszínen meglátom saját arcom tükörképét. Bennem vagy, már bennem élsz örökre…