Mégis vágyom erre a fájdalomra...

Az agyam üres, értelmetlen szavak egyvelege jut az eszembe, ezért ma egyszerűen csak beszélek hozzád és csak remélni tudom, hogy a betűkből formált szavak eljutnak hozzád. A hatalmas, csontfehér színű kanapén fekszek és egyszerűen csak üresnek érzem magam. A gondolatok és minden más, ami máskor oly fontos a számomra, most magamra hagyott. Lassan behunyom a szemem és keresem az emlékeket. Az emlékeim közt kutatok, melyek lábujjhegyen, titkon érkeznek el hozzám, miközben lassan, finoman körbefonják a lelkem. Mézédes varázzsal érintik minden apró sejtemet, melyek nyújtózva, mohón követelik a tűz, veszélyes, égetőlángját, mely nyelvévvel magával ragad és végérvényesen megéget. Mégis, vágyom erre a fájdalomra, mely az egész lényemet felemészti és a szívemben kicsi, hófehér virágokat nevelve felemel oda, ahol a csillagok fénye beragyogja a sötétség birodalmát. Oda, ahol a szavak némák maradnak, mégis értelmet nyer minden. Oda, ahol tükörként ragyog ránk vissza, a ki nem mondott szó ereje.
Oda, ahol az érintés hűvös leheletének bűnös, de oly mámorító ízét érzem az ajkamon. Oda, ahol a sivatag tűzforró, apró homokszemcséi mélyen belefúródva a talpamba mindennap térdre kényszerítenek.